A sportiskolák és a „Varsa” rendszer fénykora

1969 — 1977

A központi szakmai irányítás átszervezése a magyar sportban Az 1960-as években tovább csökkentek nemzetközi sportsikereink, s ez a pártállami sportvezetést újabb átszervezésekre kényszerítette. Az 1963-ban létrehozott új sportirányítási főhatóság, a Magyar Testnevelési és Sport Szövetség (MTS) sok új elemet emelt be a sportéletbe (pl. a Központi Sportiskola és a sportiskolai rendszer, főállású edzők, sportági vezetők, […]

Olvasson tovább

A központi szakmai irányítás átszervezése a magyar sportban

Az 1960-as években tovább csökkentek nemzetközi sportsikereink, s ez a pártállami sportvezetést újabb átszervezésekre kényszerítette. Az 1963-ban létrehozott új sportirányítási főhatóság, a Magyar Testnevelési és Sport Szövetség (MTS) sok új elemet emelt be a sportéletbe (pl. a Központi Sportiskola és a sportiskolai rendszer, főállású edzők, sportági vezetők, stb.).

Az 1973-ban létrehozott Országos Testnevelési és Sport Hivatal (OTSH) a sportági szakszövetségek fejlesztése mellett nagy hangsúlyt fektetett az edzők tudásának magasabb szintre emelésére és főiskolai végzettségük megszerzésére. Az OTSH 8/1973 sz. rendeletében és további rendeletekben a sportélet olyan kérdéseit szabályozta, mint a sportági szövetségek szervezete, működése, feladatai, az élsportolók sorkatonai szolgálata, támogatási rendszere, munkahelyi foglalkoztatása, a sportklubok besorolási rendszere A, B, C vagy D kategóriába.

1974-ben az OTSH vezetősége Bonn Ottót nevezte ki a Kajak-Kenu Szövetség elnökévé, aki már 1949 óta dolgozott sportvezetőként, s akit 1970-ben már a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) első alelnökévé választottak, 1971-ben pedig a nyugdíjba vonuló Kocsis Mihály helyett  a Központi Sportiskola főigazgatójává neveztek ki. (Mint arra korábban utaltunk, Kocsis Mihály példaértékű sportvezetői pályát futott be, és a hatvanas években elévülhetetlen érdemeket szerzett a Központi Sportiskola megalakításában és működtetésében. Kiváló sportvezetői munkája még az 1990-es évek végén is éreztette hatását az úszás, torna és egyéb sportágak eredményeiben).

A sportiskolai és „Varsa”-rendszer kiteljesedése a kajak-kenu sportban

1969-ben Kulcsár János mesteredző, a Kajak-Kenu Szövetség főállású szakfelügyelője átfogó sportágfejlesztési anyagot készített. Tervei közt szerepelt a szlalom kajakozás és kenuzás meghonosítása, tekintettel arra, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felvette a szlalom szakágat az 1972-es müncheni olimpia műsorába. A rutinos kajakosokból és kenusokból álló magyar szlalom válogatott tagjai több nemzetközi edzőtáborban és versenyen vettek részt, és az olaszországi meranoi szlalom világbajnokságon is indultak.

Mivel akkoriban az uralkodó tervezési módszer az ötéves terv volt, Kulcsár elkészítette az 1971 és 1975 közötti időszak sportágfejlesztési tervét is. 1970-ben  Füzesséry Gyula új sportiskolai fejlesztési tervet készített, és megírta „Kajak-kenu ABC”c. szakkönyvét. A Kajak-Kenu Szövetség őt jelölte ki arra a feladatra, hogy Kubában megszervezze a kajak-kenu sportot. Vele utazott  Karpeta János hajóépítő is (aki, mint említettük, az 1950-es évek végén elkészítette az első magyar műanyag kajakot), hogy megszervezze a kubai kajak-kenu gyártást.

A Granek István és Parti János között feszülő vita miatt átalakult az Edzőbizottság. 1969-ben dr. Alberti Erzsébetet kinevezték a Kajak-Kenu Válogatott orvosává. Nyolcévi szünet után újra életre kelt a „Kajak Kenu” c. újság, felelős szerkesztője Milutonovics László, később ezt a munkát Vajda Vilmos vette át. 1971-ben Kulcsár János befejezte szakfelügyelői tevékenységét, a sportág elnöksége Vajda Vilmost nevezi ki utódjául.

A magyar evezős és kajak-kenu sport több mint harminc évig küzdött a nemzetközi szabályoknak megfelelő versenypálya megépítéséért. A magasabb sportvezetéshez intézett minden anyagban kiemelten szerepelt a budapesti Palota-szigeti versenypálya megvalósítási terve. Bár a terveket minden főhatóság – a párt, a szakszervezetek, a vízügyi hatóságok és a Fővárosi és Kerületi Tanács (Önkormányzat) – támogatta, mindezek után a pálya helyén elkezdték építeni az Észak-Pesti Szennyvíztisztító Művet, melynek bűze keleti széljárás esetén a budai parton, nyugati széljárás esetén Újpesten napjainkban is érződik. Hosszú évtizedes küzdelmek után tehát elbukott a budapesti evezős és kajak-kenu pálya építésének ügye. Történtek ugyan utóvédharcok a Káposztásmegyeri lakótelep és az Omszki tó építése során: a Szövetség vezetősége minden illetékes fórumot végig kilincselt kész terveivel, és mindenhol megígérték, hogy a következő ötéves tervben szerepelni fog a budapesti kajak-kenu pálya felépítése. Eközben Belgrádban, Zágrábban és Bécsben egyaránt épültek ilyen célú létesítmények, Magyarországon pedig további szocialista beruházások valósultak meg, amelyek a rendszerváltozást követően részint külföldi tulajdonba kerültek, részint tönkrementek. Amit nem sikerült keresztülvinni a felső vezetés szintjén Budapesten, azt a sportág vezetősége megoldotta vidéken.

A vidéki kajak-kenu klubok létrehozását célzó „Varsa” programnak köszönhetően mérföldes léptekkel fejlődött a vidéki kajak-kenu sport, és ezzel párhuzamosan sikerült megnyerni a helyi vezetők – Springer Ferenc és Vasadi János – támogatását a Velencei-tavi ill. a szolnoki pályaépítéshez. Tevékenységüknek köszönhetően e korszak végén, a szolnoki pályán 1976-ban már felnőtt országos bajnokságot rendeztek, a sukorói pálya pedig előbb az utánpótlás-táborok, majd a legjelentősebb utánpótlás-versenyek (országos bajnokság, országos seregszemle) színhelyévé vált.

1969-ben  a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS) nyilvántartásai szerint Magyarországon 15 megyében és Budapesten működtek kajak-kenu szakosztályok. Sportágunk versenyzői létszáma 2515 fő volt, ebből a nők száma 529, a férfiaké 1987. A vidéki versenyzők száma 1308, a budapestieké 1208 fő volt. Az edzők száma 86, közülük 9 volt főfoglalkozású. Az utánpótlás-korúakkal 17 (9 vidéki és 8 budapesti) kajak-kenu szakosztályban sportiskolai rendszerben foglalkoztak. 1974-ben a Budapesti Kajak-Kenu Szövetség 19-21 éves versenyzőkből létrehozta a Junior Kajak-Kenu Válogatottat.

Nemzetközi sikereink alapja a sportiskolai utánpótlás-képzés

Az 1960-as évek közepétől sportágunkban a minőségi utánpótlás-nevelés túlnyomórészt a sportiskolai rendszer keretében folyt. A kajakosok, kenusok sikereihez hozzájárult az a körülmény is, hogy a Szövetség vezetősége átalakította a versenyrendszert: bevezette az A, B, C és D típusú versenyeket, és az országot három: kelet-magyarországi, nyugat-magyarországi és budapesti régióra  osztotta. Az országos bajnokságok és seregszemlék előtt szűrő- és továbbjutásos rendszerű versenyeket tartottak. A sportiskolák évenkénti rangsorolása és a Maurer Jenő és Vajda Vilmos vezette Ifjúsági Válogatott jól szervezett munkája nagyban elősegítette a korszak ragyogó eredményeinek megszületését.

A női és férfi kajak, valamint a kenu szakágban egyaránt felnőtt egy új, sikeres generáció. A kajak-kenu válogatottat szinte kizárólag világbajnok versenyzők alkották. E kitűnő versenyzők a vidéki klubok közül a Vác, Miskolc, Szolnok, Győr, Budapesten a BKV, Izzó, Dózsa, MTK, FTC, Csepel, Ganz és KSI neveltjei közül kerültek ki. A húsz világbajnoki győzelem mellé azonban sportágunk versenyzői sem 1972-ben Münchenben, sem 1976-ban, Montrealban nem nyertek olimpiai aranyérmet. Ez és a montreali olimpia előtti edzői viszályok oda vezettek, hogy nem újították meg az 1971 óta szövetségi kapitányként működő Péhl József szerződését.

Új irányok a kajak-kenu edzők munkájában

Az 1950-es évek sikeres edzői ekkorra már kineveltek egy új, fiatal edző-generációt, akik a 70-es évek elejére már igyekeztek túlnőni mestereiket. E fiatal edzők csaknem mindegyike a Testnevelési Főiskolán szerzett szakedzői képesítéssel rendelkezett. Közülük többen tovább képezték magukat, Babella László például az ELTE filozófiai szakán, Kemecsei Imre pedig doktori fokozatot szerzett a Magyar Tudományos Akadémián. Sokuk elvégezte a Tanárképző Főiskola testnevelési szakát. E fiatal edzők új edzésmódszereket vezettek be, és felkészülési programjaikba beépítették a sporttudomány legújabb eredményeit: a kajak- és kenulapátokon eredő erőt nyúlásmérő bélyeggel mérték, gyorsaságfejlesztő edzéseket tartottak, melyek során a versenyzőket motorcsónakkal, gumikötélen vontatták. A négycsatornás „Heilige” típusú berendezéssel élettani méréseket végeztek. Új edzéstípusként bevezették a „mini-inervall” edzést, és a technika oktatásához felhasználták a mozgástanulás legújabb eredményeit. Új kihívást jelentett a sportág edzői számára az 500 méteres versenyszámok felvétele a kajak-kenu olimpiai futamok sorába. Új módszereket honosítottak meg az erőfejlesztő edzések körében: a hatvanas években használt fékes, és a hajóba rakott többletsúllyal végzett edzések mellett megkezdődött a speciális kajak-kenu gépek – „Exergen” – húzóka, váci gurulós kajakgépek és egyéb speciális sportági erőgépek használata. A vízi edzések, pályaevezések során egyre nagyobb súlyt fektettek az egyéni sajátosságok mérésére, a részidők elemzésére. Kialakultak a több klub versenyzőiből álló, egy edzőhöz kötődő műhelyek Péhl József szövetségi kapitány, Kemecsei Imre és Ürögi László vezetésével, ugyanakkor még működtek a klubműhelyek is a Honvédban, a Dózsában, Győrben és a Központi Sportiskolában.

Forradalmi változások az edzéseken és versenyeken alkalmazott sporteszközök területén

1971. június 26.-án az Országos Seregszemlén nagy sikert aratott egy új versenyhajó-típus: az „eszkimó kajak”, melyet a 10-13 évesek méreteinek alapulvételével alakítottak ki. A versenytávot először 500, majd 1000 méterben határozták meg, majd 1974-től bevezették a korosztály élettani állapotának jobban megfelelő 2000 méteres távot. 1972-ben Vaszary Zoltán hajóépítő elkészítette a mini kenu kísérleti példányát. 1975-ben megérkeztek az újabb típusú dán teszt mini kajakok, melyekből a magyar hajóépítők villámsebesen több tucatnyit készítettek, és az 1976-os versenyévadtól már ebben versenyeztek a 10-13 évesek. Két évvel később az eszkimó kajakokat már csak oktatásra használták. A mini vagy MK hajók jobb futásúak, alkalmasabbak e korosztály felkészítésére. A műanyag motorcsónak-testek tömeges gyártása révén mindennapossá váltak a motorcsónakkal kísért („vezetett”) edzések. Varga László vezetésével, Krajcsi Károly munkája nyomán egyre színvonalasabbá vált a Szövetség Technikai Bizottságának munkája (motorcsónakok karbantartása, javítása, hajószállító utánfutók üzemeltetése, versenypálya-építés, stb.).

1970-ben elhunyt Gelle Sándor (Gesa), a magyar kajak-kenu sportág nagy alakja, aki már 1933-ban tagja volt a Gödöllőn rendezett Cserkész Világtalálkozó („Dzsembori”) vízi-cserkész csapatának. Indult az 1936-os berlini olimpián. A világháború után meghatározó szerepe volt sportágunk újjáépítésében. Az 1954-es franciaországi, maconi világbajnokság idején szövetségi kapitány, majd az 1956-os forradalom után a Szövetség elnöke volt. Vezette a Versenybírói Bizottságot, 1968-ban versenyszabály-könyvet írt. Ötvenéves kora után ismét az utánpótlás-nevelés felé fordult: ő volt a Velencei-tavi sportiskolai táborok vezetője.

Az 1971-es év is tragédiát hozott a sportág számára: elhunyt Granek István, aki 13 éven át volt a kajak-kenu válogatott szövetségi kapitánya. A sportágban kajakosként kezdte pályafutását, válogatottként világbajnoki helyezéseket ért el, elvégezte a Testnevelési Főiskola tanári szakát. 1955-ben az ő vezetésével alakult meg az elkövetkező évek egyik sikeres szakosztálya: a Ferencváros. Rendszeresen publikált: kajak-kenu szakcikkeket, szakkönyvet írt, filmet is készített a sportágról. Számos új edzéselméleti elképzelést honosított meg a magyar kajak-kenu sportban. Szövetségi kapitányként megjárta a poklot a római, és főként a tokiói olimpián, majd a mexikói olimpián felért az edzői, szövetségi kapitányi csúcsra.