Sikerek és kudarcok

1960 — 1969

Változás az állami sportirányításban Az 1956-os forradalom után szétzilálódott magyar sportmozgalom és sportirányítás 1958-ra rendeződött, és a szövetségek 1959 novemberében a Magyar Testnevelési és Sport Tanács (MTST) határozata alapján elkezdték kialakítani az új sportirányítási rendszert. Az MTST a következő szempontokat adta meg a sportági szakszövetségek munkájához: Az előző évtized jelentős eredményeivel szemben a magyar élsport […]

Olvasson tovább

Változás az állami sportirányításban

Az 1956-os forradalom után szétzilálódott magyar sportmozgalom és sportirányítás 1958-ra rendeződött, és a szövetségek 1959 novemberében a Magyar Testnevelési és Sport Tanács (MTST) határozata alapján elkezdték kialakítani az új sportirányítási rendszert. Az MTST a következő szempontokat adta meg a sportági szakszövetségek munkájához:

Az előző évtized jelentős eredményeivel szemben a magyar élsport és utánpótlás-nevelés leszálló ágba került, ezért az első szempont egy új utánpótlási és fejlesztési rendszer kidolgozása volt, mert a magyar sportmozgalomban a két világháború közötti felfutást idéző edzők, szakemberek illetve versenyzők már kiöregedtek, és a szocialista sportrendszer merev keretei között a fiatal generációs szakemberek csak részben tudták biztosítani az élsport eredményességét;

Szakszervezeti bázisról vállalati bázisra tették át az élsport támogatását;

Főállású szakvezetők ………………….

Ahhoz, hogy a nemzetközi élsportban elfoglalt helyünket nemhogy tartani tudjuk, hanem hogy ne lépjünk vissza, magasabb szintű, a kor követelményeinek megfelelő edzői tudásra volt szükség, ezért a Testnevelési Főiskolán az edzőképzés megújítására törekedtek.

Az utánpótlás tekintetében komoly döntés volt, amikor elhatározták a sportiskolai rendszer létrehozását. Ez 1962-re meg is valósult, és a Központi Sportiskola (KSI) létrehozásával koncentrálták a minőségi utánpótlás-képzés munkáját.

Egyéb döntéseket is hoztak.

1962-ben  a szocialista országok vezetői úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt az 1962. évi esseni világbajnokságon, mert a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) nem engedte, hogy a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) külön zászlót és himnuszt használjon az eredményhirdetéseknél, emiatt elmaradt az 1962-es világbajnokság, és helyette egy nemzetközi versenyt rendeztek. A VB megrendezését áttették, és az 1963-as jajcei Európa bajnokság egyúttal világbajnokság is volt.

1966-ban a sportágak minősítési rendszerét  teljesítmény szerint újjászervezték, bevezették a felnőtt I. II. III. osztályú és az ifjúsági arany, ezüst, bronz jelvényes kategóriákat.  Ez a  rendszer egyébként ezt követően két évtizedig működött.   Ekkor kezdődött el  az ún. kalóriapénz (felkészítési juttatás) folyósítása, amelyben első osztályú felnőtt és aranyjelvényes ifjúsági-korú versenyzők részesültek.  A sportegyesületek besorolása: létrehozták az ún. kiemelt  klubokat ,    ezek után az országos bajnokságokon az olimpiai számokban elért pontszám alapján is külön támogatást kÚj utakon az MKKSz vezetése

Az 1960. február elejére kinevezett új vezetés Máray József elnök irányításával működött tovább. 1960. szeptember 1.-től Dragos Ervin, aki addig a Szövetség főtitkára volt, elment tanítani. Utódja Cseh Lajos lett, aki már 1956 óta irodavezetőként dolgozott az MKKSz-nél. Mivel ebben az időben az ötéves terv volt a divat, az új elnökség egy ötéves sportágfejlesztési tervet dolgozott ki, amelynek főbb pontjai a következők voltak:

  1. A vidékfejlesztési program beindítása. Maurer Jenő elnökségi tag vidéki körutat tett. Javasolta, hogy vezessék be a később „Varsa rendszer”-nek nevezett módszert, tehát alakítsanak ki minél több vidéki bázist, mert „minél több a varsa, annál több a hal”, tehát annál több tehetség fog felbukkanni;
  2. Eigler Alfréd, a Minősítési Bizottság vezetője egységes minősítési rendszert alakított ki;
  3. Az Elnökség döntést hozott a női kajak és a kenu szakágak fejlesztéséről, hiszen a nők és a kenusok akkoriban a sportolói létszámnak alig 25 %-át alkották.
  4. A sporttudományi vonal fejlesztésére oktatófilm elkészítését határozták el, ezen kívül felmerült egy újabb szakkönyv megírásának igénye is.

A római olimpián az eredményeken túlmenően igen jelentős esemény volt még, hogy Bonn Ottót, a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) magyar elnökségi tagját, aki 1949 óta dolgozott a sportágban sportvezetőként, az ICF második  alelnökévé választották.

Az ifjúsági válogatott szervezetileg továbbra is a Budapesti Kajak-Kenu Szövetség alá tartozott, működésével ezen belül külön szervezet foglalkozott. Mivel Magyarország is megpályázta az olimpiai játékok megrendezését, akkor még volt esély arra, hogy megvalósul az a több mint öt évvel korábban meghozott döntés, hogy a Római-parttal szemben fekvő Palota-szigetnél evezős pályát alakítanak ki. Elkészültek a tervrajzok, és a MKKSZ beadványok egész sorát juttatta el különböző fórumokra.

1961-ben  Kulcsár János visszajött az NDK-ból, ahol 1959 óta a kelet-német szövetség meghívására közreműködött a  kajak-kenu sport újjászervezésében és az NDK-csapatának az  1960-as olimpiára történő felkészítésében. Tulajdonképpen ő volt az, aki megalapozta a későbbiekben rendkívül sikeres kelet-német kajak-kenu sportot. A kelet-németek eredményei  az ifjúsági, majd a felnőtt mezőnyben is sajnos, a magyarokénál jobban alakultak. (Itt érdemes megemlítenünk, hogy 1949 és 1950 között Gelle Sándor („Gesa”) a Szovjetunióban volt kint edzőként, és ő volt az, aki lerakta a szovjet kajak-kenu sport alapjait).

Az 1961-es év nagy eseménye volt a MKKSZ fennállása  20 . évfordulójának megünneplése: a csepeli hangárban kajaktörténeti kiállítást rendeztek eredeti eszkimó kajakokkal, és a kajak-kenu sportban addig használt hajókkal. Az 1961-es statisztikai adatok szerint akkor 1236 fő volt a klubokban kajakozók-kenuzók  létszáma: 188 nő, 766 férfi kajakos és 282 kenus. A klubok száma 39 volt, ebből 20 budapesti, 19 vidéki. Ez volt az utolsó adat, amikor a budapesti klubok száma még meghaladta a vidékiekét.

1962 végétől pénzügyi és egyéb okokból nem jelent meg a Kajak-Kenu Újság, amely addig a sportág legfontosabb hírforrása volt, hiszen a médiumok ez idő tájt még nagyon keveset foglalkoztak a kajak-kenuval. Hosszú szünet után az újság csak 1972-ben jelent meg újra. 1964-ben a kajak-társadalmat ismét nagy elismerés érte azáltal, hogy dr. Pelle Lászlót, aki már több mint 10 éve a válogatott orvosa volt, a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) megalakuló orvosi bizottságának elnökévé választották.

Közben Füzesséry Gyula vezetésével megkezdte működését a Központi Sportiskola, ennek nyomán az 1960-as évek második felében tucatnyi egyesületi sportiskola is  létrejött Budapesten és vidéken, pl. Győrben, Szolnokon, Szegeden. 1965-ben megalakult az Ifjúsági Bizottság a 14-15 évesek számára, és elkezdődtek a nyári táboroztatások e korosztály számára, amikor 50-50 főt a nyári szünetben központi táborba küldtek az edzők. Ezt a programot szintén Füzesséry Gyula szervezte.

1965-re jelentősen megemelkedett a klubok száma: immár 43 vidéki és 20 budapesti klub működött. A versenyzői létszám 1720-ra gyarapodott. Az edzői létszám vidéken 55, Budapesten 20. A Szövetség elnöksége igen egységes szervezeti működést alakított ki, amit két ember vezetett: Granek István szövetségi kapitány, a szakmai ügyek vezetője és Cseh Lajos, aki a Szövetség működését koordinálta.

Végleges döntés született a dunavarsányi kajak-kenu és evezős edzőtábor létrehozásáról, ami nagyon jelentős volt, mert addig a sportág elitjének nem volt állandó edzőtábora: hol Ráckevén, hol a Római-parton edzőtáboroztak. A Népszigeten megkezdődött a KSI vízitelepének újjáépítése, ahol egy abban az időben nagyon korszerűnek számító csónakházat és sportkollégiumot alakítottak ki.

Azért problémák, feszültségek mindig vannak: így 1967-ben ellentét alakult ki a Magyar Kajak-Kenu Szövetség és a Budapesti Kajak-Kenu Szövetség között, 1968-ban pedig a szakmai vezetésen belül Granek István és Parti János között lángolt fel a vita a válogatási elvekkel kapcsolatban. 1968. január 1.-től egy fontos új munkakör, a szakfelügyelői tevékenység beindítására került sor, mely magában foglalta az egyesületek gondozását, az utánpótlás-nevelést, tehát mindent, ami a válogatott felkészítése mellett még a sportágban folyt. A szakfelügyelői státuszt a kor egyik legsikeresebb edzője, és egyik legnagyobb elméleti tudással rendelkező szakembere, Kulcsár János kapta meg. Még ebben az évben foglalkozott a Szövetség az ifjúsági válogatott megújításával: a válogatott vezetőedzője Maurer Jenő lett, az Ifjúsági Bizottság elnöke Füzesséry Gyula.

A versenyrendszer változása, versenyeredmények

Az 1960-as római olimpián már nem rendeztek 10 000 méteres versenyszámokat, ehelyett bevezették a kajak egyes 4×500 méteres váltót és a kajak kettes 500 méteres női futamokat. A magyar csapat nem a legerősebb felállásban indult: az előző olimpia bajnoka, Fábián László – kérése ellenére – nem állhatott rajthoz kettes hajóban a legjobb magyar kajakossal, Szöllősi Imrével. Parti János fantasztikus küzdelemben aranyérmes lett, és az összes többi versenyző is dobogóra állhatott.

A Szövetség munkatársai itthon sem tétlenkedtek. Új minősítési rendszert vezettek be és a versenyrendszert is átszervezték. Nemzetközi szinten döntés született az ifjúsági kritérium-verseny bevezetésére: az első ilyen versenyt 1961-ben, a poznani felnőtt Európa bajnoksággal párhuzamosan rendezték meg a 17-19 éves fiatal kajakosok, kenusok részvételével (ez a versenyforma volt az ifi Európa-bajnokság elődje). A poznani felnőtt Európa bajnokságon a Szöllősi Imre-Fábián László páros bebizonyította, hogy ők a legjobbak a nemzetközi mezőnyben. 1962-ben a válogatott versenyzőknek a Szövetség angol és német nyelvtanfolyamokat szervezett. Az elmaradt világbajnokság helyett válogatottunk egy nagyszabású nemzetközi versenyen vett részt a németországi Essenben. A következő évben a jugoszláviai jajcei világ- és egyben Európa-bajnokságon kajak-kenu válogatottunk legeredményesebb versenyzője ismét Fábián László volt: mindkét aranyérmes egységünkben indult.

1964 a tokiói olimpia éve. Annak ellenére, hogy az év folyamán a válogatott alaposan megemelt edzés-mennyiséget tudhatott maga mögött – vagy éppen ezért – illetve a többszöri formába hozás miatt minden idők leggyengébb olimpiai eredményei születtek. A válogatott egyetlen ezüstérmét a 21 éves Hesz Mihály érte el.

1965-ben a Szövetség elnöksége új utánpótlás versenytípusokat vezetett be: a 20-21 éveseknek az országos junior-bajnokságot, a még fiatalabbaknak az évfolyamos rendszerű seregszemle-versenyeket. Ugyanabban az évben a snagovi Európa-bajnokságon Szöllősi Imre-Fábián László kettesben, Ürögi László kajak egyes 10000 méteren nyert aranyérmet.

1965. december 3.-án a Magyar Testnevelési és Sportszövetség új minősítési szabályzatot és korcsoport-rendszert készített az összes sportágban. Felnőtteknél bevezették a „Magyar Népköztársaság kiváló sportolója” kategóriát, amelyet az olimpián 1.-6., és a világbajnokságon olimpiai számban 1.-6. helyezést elért versenyzők érhettek el. A „Magyar Népköztársaság érdemes sportolója” minősítést kaptak azok, akik az olimpián 7.-9., vagy a világbajnokságon olimpiai számban 7.-9. helyezést értek el. Havonta  anyagi támogatásban részesültek továbbá a felnőtt első osztályú és ifjúsági aranyjelvényes sportolók.

1966-ban magyar javaslatra a szocialista országok kajakosai, kenusai részére megrendezték az első Olimpiai Reménységek Tornáját (ORT). Az első ilyen versenyt Tatán rendezték, nemzetenként két indulóval. Az első kajak egyes győztes Kovács László („Kokszi”) szegedi kajakos volt.  Ezt a versenyt 1970-től átkeresztelték „Ifjúsági Barátság Verseny”-re (IBV). Az 1966-os grünaui felnőtt világbajnokságon nemzetenként, futamonként már csak egy induló állhatott rajthoz. Csapatunkból Hesz Mihály és Hajba Antal egyes hajóban, Szöllősi Imre és Fábián László pedig kettes hajóban lett világbajnok. Ősszel, a mexikói próba-olimpián háromtagú csapatunk, Hesz Mihály, Kemecsei Imre és Wichmann Tamás sikeresen szerepeltek. A következő évben a németországi Karstadtban megrendezték az első ifjúsági Európa-bajnokságot. A németországi duisburgi felnőtt Európa-bajnokságon ismét Fábián László nyert.

Az olimpia évében, 1968-ban Granek István és Parti János között vita alakult ki a válogatási elvek és a kiutazó csapat összetétele miatt (Granek ugyanis nem jelölt kenus edzőt az olimpiára). Mexikóban a magyar csapat ragyogóan szerepelt: Hesz Mihály és Tatai Tibor révén két aranyérmet nyertünk, és ugyanúgy, mint Rómában, minden célba ért versenyzőnk érmet szerzett.

Új edzésmódszerek, alapvető változások az utánpótlás-nevelésben

Granek István, aki 1958 végétől  haláláig 1971-ig volt szövetségi kapitány, új edzésmódszereket vezetett be. Nagymértékben központosította a válogatott felkészülését. A válogatott tagjainak az edzőtáborok közötti időszakban is központilag irányított edzéseket tartott. Nagyobb hangsúlyt kaptak az erőfejlesztő edzések. A Testnevelési Főiskola szakemberei intenzív gimnasztika- és szertorna-edzéseket tartottak. A római olimpián győztes dán Hansen skandináv kajakos technikája hazánkban is meghonosodott. Granek Istvánnak a kenuzásról készített oktatófilmje 1963-ban különdíjat nyert a Cortina d’Ampezzo-i filmszemlén, 1966-ban pedig megjelent a „Kajakozás, kenuzás” c. szakmunkája. Az 1964-es tokiói olimpia negatív tapasztalatait feldolgozva a mexikói olimpia előtt már sikeresen oldotta meg az akklimatizálódás és kétszeri formába hozás problematikáját. Az 1966-os mexikói próbaolimpia előtt a magaslati helyszín ritkább levegője miatt az egyes országok edzői különböző módszerekkel próbálták megoldani az akklimatizálódást: míg a szovjet sportolók ritkított levegőjű légkamrában készültek, az amerikaiak naponta repülőgéppel magaslati helyszínre szállították versenyzőiket, azonban  egyik módszer sem vált be.  Granek az úszó- és futóedzések mennyiségének növelésével, kajakverseny-időtartamú távismétléses és oxigénhiányos edzések bevezetésével megkönnyítette a csapatnak a mexikói magaslati körülményekhez való alkalmazkodását. A magyar kajak-kenu sport szakembereire nagy hatással volt Counsilman: „Az úszás tudománya” c. szakkönyve, amely segítséget nyújtott a résztávos és távismétléses edzések hatékonyságának fokozásához.

A szakmai és versenyrendszerbeli változások nemcsak a felnőtt válogatott munkáját érintették. Mint említettük, 1963-ban Füzesséry Gyula vezetésével megalakult a Központi Sportiskola (KSI) Kajak-Kenu Szakosztálya, ennek hatására hatalmas változások indultak meg az utánpótlás-képzésben. A kajakozás-kenuzás elkezdésének életkora 15-17 éves korról 12-14 éves korra csökkent. 1964-től évente a nyári szünetben 50-50 fő részére felmérő táborokat szerveztek a Népszigeten Füzesséry Gyula, később a Velencei tónál Gelle Sándor irányításával. A 60-as évek második felében a KSI példája nyomán tucatnyi kajak-kenu klubban indult meg a sportiskola-rendszerű képzés.

A kajak-kenu edzők számára Az 1960-as években gyökeresen megváltoztak a szakmai feladatok   E problémákra talált megoldást Granek István, s ez által 1968-ra a világ legeredményesebb szövetségi kapitánya lett. Granek mellett újra bizonyította rátermettségét az előző évtized három sikeres edzője: Szabó Ferenc, „Tömpe” (158 cm magas) Söptei Róbert és Vásárhelyi György „Óriás”, (160 cm magas) Az 1960-as évek ragyogó elméleti tudással rendelkező edzője volt Kulcsár János, aki – mint említettük – 1968. január 1.-től a Szövetség első szakfelügyelőjeként működött. Az edzői utánpótlás-képzést meghatározó módon újította meg Füzesséry Gyula. Ezekben az években több fiatal, tehetséges edző tört be az élvonalba: Péhl József („Jóka”), Kovács László („Kohán”), Babella László („Öreg”), Dávid Géza („Davson”) és Nánási András („Nózi”).