Első aranyérmek

1949 — 1960

A Magyar Kommunista Párt 1948-ban egyesült a Szociáldemokrata Párttal, kezdetét vette a Rákosi-rendszer. A gyárak, üzemek, kereskedelem, pénzügyi szféra államosítása nyomán a magyar sportéletet is átszervezték. A magyar sportmozgalom politikai tényezővé vált, a szocializmus, kommunizmus magasabbrendűségét a sporteredményekkel is alá kellett támasztani.

Olvasson tovább

Átfogó változások a magyar sportéletben

A Magyar Kommunista Párt 1948-ban egyesült a Szociáldemokrata Párttal, kezdetét vette a Rákosi-rendszer. A gyárak, üzemek, kereskedelem, pénzügyi szféra államosítása nyomán a magyar sportéletet is átszervezték. A magyar sportmozgalom politikai tényezővé vált: a szocializmus, kommunizmus magasabbrendűségét a sporteredményekkel is alá kellett támasztani. A versenysport kiemelt támogatást kapott, s ez a kajak-kenu sportban is érezhető volt: új klubok, csónakházak alakultak, elkezdődött a válogatottak központi edzőtáborokban való felkészítése, a sportolók munkaidő-kedvezményben, eredményességi prémiumban részesültek, stb. Létrejött az Országos Sporthivatal (OSH), a sportági szövetségek felettes szerve, és új néven megalakultak a minisztériumi, szakszervezeti és bázis-vállalati hátterű, állami irányítású sportegyesületek. A sportági és klubvezetőket a párt- és állami vezetés nevezte ki. A Fradi az Élelmezésügyi Minisztérium Klubja Budapesti Kinizsi néven, az Újpest a Belügyminisztérium klubja Budapesti Dózsa néven, a Kispestből átalakított Budapesti Honvéd a Honvédelmi Minisztérium egyesülete, az MTK előbb Budapesti Bástya, majd Budapesti Vörös Lobogó néven működött a Könnyűipari Minisztérium felügyelete alatt, stb. Az utánpótlást biztosító cserkészetet feloszlatták, ill. egyesítették az újonnan létrehozott úttörőmozgalommal. A vízparti csónakházakat elvették tulajdonosaiktól, államosították (Sportlétesítmények Vállalat, a Római-parti, népszigeti, erzsébeti-kisdunai vízitelepek). A Kajak-Kenu Szövetség is új nevet kapott: Országos Társadalmi Kajak Szövetség, kinevezett elnöke 1951-től 1956-ig Csillagh Pál, a Budapesti VII. kerületi kommunista Pártbizottság tagja volt, aki az 1954. április 19.-i elnökségi ülésen, a franciaországi maconi világbajnokság előtt javasolta, hogy csökkentsék a kajak-kenu válogatott létszámát, és „…minél kevesebb embert vonjanak el a szocialista termelőmunkától, mert ott nagy szükség van rájuk”. A szakmai irányítás a régi kajakosok kezében maradt: Bonn Ottó, aki 1942 és 1948 között kajakozott, 1949-től 1956-ig a Magyar Kajak Evezős és Vitorlás Szövetség irodavezetője, főtitkára, majd a Sporthivatal osztályvezetője és 1954-ben a Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség (ICF) elnökségének tagja lett európai képviselőként. 1948-ban Kovács Sándor, 1949-ben Domány Lajos, 1950-ben Párkány István, 1951-ben Blahó Kálmán volt a szövetségi kapitány. Utóbbi egyben a Bp. Honvéd főállású edzője (az első főállású edző a sportágban). 1953-ban „tengelyt akasztott” Kutas Istvánnal, az Országos Testnevelési és Sport Hivatal (OTSH) egyik vezetőjével, ezért leváltották. Ezt követően Blahó Kálmán – Tálos Zoltán testnevelő tanárral közösen – megírta a korszak kajakos alapművét, a „Kajakozás, kenuzás” c. szakkönyvet.

Szakmai munka a Szövetségben (elnökség, bizottságok)

 

1949-ben „A siker útján” címmel kajak oktatófilm készült; 1949-50-ben vízi kiképzőtáborokat szerveztek, a cserkésztáborok mintájára. Ekkor került a sportágba az 1960-as római olimpia hőse, Parti János.  Sorra alakultak a vidéki klubok: Diósgyőr, Miskolc, Ózd, Vác, Győr. Hírverő kajak-versenyeket rendeztek Szegeden, Szolnokon és Győrben. 1950-ben a sportág versenyzői létszáma 550, az edzők száma 17, a kluboké 16 volt. 1951-ben elkészült a budapesti tanmedence. 1952-ben az Elnökség edzőtanfolyam szervezésével bízta meg Blahó Kálmánt. A sportág edzői akkor még a mennyiségi állóképességi edzéseket preferálták: a kajakos válogatottak a három hetes tavaszi edzőtáborban 600 km-t eveztek. A hét egyik napján Szentendrei-sziget kerülés volt, ami egy nap alatt 70 km folyamatos leevezését jelentette. Megjelent Pozsgai Lajos: „A kajakozás biodinamikája” c. munkája. 1953-ban megalakult az Edzők Tanácsa, Gelle Sándor vezetésével. 1954-ben Bonn Ottót beválasztották a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetségbe (ICF). Ugyanebben az évben Topper Károly javaslatot tett az utánpótlás (ifjúsági) válogatott felállítására. 1955-ben a kajak-kenu versenyzői létszám elérte az 1117 főt, a klubok száma 34. 1956. január 19.-én az Elnökség létrehozta a Szövetség ifjúsági tagozatát, amely megszervezte a Kajak Akadémiát, és vidéken a sportágat diavetítésekkel, filmekkel, kajak oktatófilmekkel népszerűsítette. A tagozat elnöke Maurer Jenő volt. Még ebben az évben megrendezték az első Vidék Bajnokságot, amelyen 7 klub versenyzői 30 futamban indultak. A szakmai vezetés meghirdette a kenu és a női szakág fejlesztési programját. Az edzőtanfolyamokon kötelezővé tették a gyakorlati vizsgát a kajakos edzőknek kenuzásból, a kenusoknak kajakozásból. 1956 nyarán a Szövetség Pozsony és Budapest között megrendezte az első Nemzetközi Dunatúrát (TID), mely a mai napig Közép-Európa egyik legnagyobb vízitúra eseménye.

Az 1956-os forradalom alatt a Szövetség ügyvezető elnöke Pozsgai Lajos volt. Hetes Bizottság, Ideiglenes Intéző Bizottság és Szlalom Bizottság alakult. 1957 közepén a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS) az új kormány képviseletében döntött: a Kajak Szövetség új hivatalos neve: Magyar Kajak-Kenu Szövetség (MKKSz), elnöke Gelle Sándor, kapitánya Füzesséry Gyula, az ifjúsági kapitány Székffy Géza lett, aki összeállította az ifjúsági válogatottat. Az 1958. február 14.-i vezetőségi ülésen Gelle Sándor bejelentette, hogy a Magyar Testnevelési és Sportszövetség (MTS) az MKKSz vezetőségének három tagját felmenti a Szövetségben viselt tisztségéből.

1958-ban már Maurer Jenő az ifjúsági válogatott vezetője. Irodavezető: Cseh Lajos, az Edzőtanács vezetője Granek István. Győri Endre és Milutonovits László szervezi a Kajak-Kenu Újság megjelenését. 1958. június 8.-án Dragos Ervin személyében főállású főtitkárt kapott a sportág. Ugyanabban az évben Granek István javasolta, hogy indítsák be a Testnevelési Főiskolán a kajak-kenu szakedzői képzést: az Elnökség határozata értelmében 1962-ben indulhatott az első tanév. 1958. október 17.-én Bonn Ottó ismertette az MTS 25/1958.sz. határozatát: Krapp Rudolf személyében új elnök, valamint új elnökség irányítja a Kajak-Kenu Szövetséget. 1959. március 2.-án a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) Granek Istvánt függetlenített, főállású szövetségi kapitánynak jelölte. Lezárult egy tízéves korszak. Kialakult az a sportági szervezet, amely alapvetően változatlan formában 1989-ig meghatározta a kajak-kenu sport irányítását: a párt- és állami vezetés által kijelölt elnök és elnökség, főállású főtitkár és szövetségi kapitány.

Akik nélkül nincs verseny…

Az ötvenes évek elején a klubok edzői, vezetői és kiöregedett versenyzői, illetve a szakosztályvezetők látták el a versenybírói feladatokat, társadalmi munkában. 1950-ben Blahó Kálmán, Gelle Sándor,  Kreuts Ede, Palotás Sándor és Párkány István vezették a versenybírói testületet. 1953. augusztus 15.-én megalakult a Versenybírói Tanács, első elnöke Kreuts Ede. Ez évben Kőháti Béla megreformálta a kajak-kenu sport minősítési rendszerét. 1954-ben Pozsgai Lajos versenyszabály könyvet írt a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség (ICF) versenyszabályai alapján. Pozsgai az évben már célbíró volt a franciaországi, maconi világbajnokságon, 1955-ben pedig a magyar versenybírák elnöke lett.  1956-ban az Országos Elnökség elfogadta a Versenyrendezési Forgatókönyvet. 1957-ben a Versenybírói Tanács elnöke Kovács László, 1958-ban minősítő bíró Eigler Aladár.

Kik segítettek még az aranyérmek elnyerésében?

A kajakozáshoz, kenuzáshoz szükséges sporteszközöket – hajókat, lapátokat – nagyszerű hajóépítők készítették. A világháború előtti magyar szakemberek az ötvenes évekre nemzetközi hírű mesterekké váltak. A kajak-kenu klubokban saját műhelyeket alakítottak ki, és mint a 17. századi hegedűkészítők, művészi szintre emelték a lapátkészítést. Az ötvenes évek végére, amikor magánszemély még nem rendelkezhetett külföldi valutával, az általuk készített lapátok komoly dollár-értéket képviseltek a külföldi versenyeken. A kor legjobb kajaklapátja Schaerf Dezső kezéből került ki. A mesterek a versenyzőkkel karöltve kajakokat, kenukat terveztek. A Hatlacky Ferenc által tervezett szárnyas kajakok (más néven: „rakéták”) a világon a legjobbak voltak, dr. Parti János pedig Rómában saját tervezésű kenujában nyert olimpiai aranyérmet. Az évtized végén elkészültek a modern préselt hajók. A legsikeresebbek az MTK-ban Bende mester, a Csepelben Tordai és a Dózsában Balogh Pista bá’ által készített „rakéták” voltak. Az Építők műhelyében Pozsgai Lajos megtervezte, Karpeta mester pedig elkészítette az első műanyagból készült kajakot. Vácon alumíniumból készült kajakokat gyártottak.

Akik az aranyérmeket nyerték

A magyar kajaksport már a negyvenes évek elején a világ élvonalába került. (Emlékezzünk a már említett németországi Starnbergben szerzett 9 aranyéremre!) Helsinkiben, az 1952-es olimpián a többi sportág által nyert 16 arany elhomályosította a kajakosok és kenusok első olimpiai érmeit: a Varga Ferenc – Gurovits József kajak kettes bronzérmét és a kenusok, Novák Gábor és Parti János ezüstérmeit. Ám 1954-ben, a franciaországi Maconban, a világbajnokságon nyert 6 arany-, 5 ezüst- és 5 bronzéremmel beléptünk a magyar sikersportágak sorába. Első világbajnoki aranyunkat a kajakos iker-páros, a Mészáros fivérek nyerték. Vagyóczky Imre-Kovács László-Nagy László-Szigeti Zoltán kajak négyesben, Hatlaczky Ferenc kajak egyesben, a Pintér Hilda-Bánfalvi Klára kettes pedig a hölgyek mezőnyében győzött, Parti János kenu egyesben és Wieland Károly-Halmai József kenu kettesben állhatott a dobogó legfelső fokára. Az UrányiJános-Varga Ferenc kajak kettes elsőnek futott be, de hiába óvtak a magyar vzetők, kizárták őket.

Az 1956-os forradalom eseményei a Melbourne-i olimpián nyomasztólag hatottak az összes magyar sportolóra. Annál nagyobb örömet jelentett a magyar csapat számára, hogy az első magyar aranyérmet a kajak párosok 10 000 méteres futamában az Urányi János-Fábián László páros nyerte. Ez volt a magyar kajaksport első olimpiai győzelme. 1957-ben a belgiumi Gentben, az Európa bajnokságon is győzött az Urányi-Fábián páros, Parti János és Novák Gábor pedig a kenu szakág első Európa-bajnokai lettek. 1958-ban a prágai világbajnokságon kajak-kenu válogatottunk pillanatnyi hullámvölgybe került, de az Urányi-Fábián páros ismét győzött, és ezzel az olimpiai bajnoki cím mellé megszerezték a világbajnoki címet is. Ez a páros minden rangos nemzetközi versenyen nyert, ahol rajthoz állt.

1959-ben Duisburgban a megfiatalított magyar kajak-kenu válogatott kajakosai – a 19 éves Szöllősi Imre, a 20 éves Kemecsei Imre, a 21 éves Szente András és Petróczy János – Európa bajnokok lettek. Aranyérmet szerzett még a már rutinos Hatlaczky Ferenc, Mészáros György, Parti János, Dömötör Gyula és Hunits József. Tapasztalt világ- és Európa-bajnok „öregek” és további sikerekre éhes fiatal versenyzők készültek az 1960-as római olimpiára.

A mesterekről…

E korszak edzői között voltak olyan „állócsillagok”, mint Gelle Sándor („Gesa”), aki már az 1936-os olimpián is részt vett versenyzőként; „nehéz” emberei, mint Blahó Kálmán, aki kiváló kajakos edző volt; olyan ifjú „edzőtitánok”, mint Söptei Róbert, „Robi”, aki nemcsak olimpiai bajnokok és érmesek edzője volt, hanem edző-tanítványai is hasonló sikereket értek el; Szabó Ferenc, „Tömpe”, aki olimpiai érmes versenyzőinek bemutatta, hogy akár mosóteknőben is lehet kenuzni -, s akinek edző-tanítványai közül nem egy szintén olimpiai bajnok és érmes versenyzőket nevelt. Nem kisebb teljesítményt nyújtottak azok,  a sportágunk klubjait életben tartó, és országszerte tucatnyi klubot életre hívó edzők, akik többnyire társadalmi munkában dolgoztak, és kajakban ülve, vagy kenuban térdelve  tartották  az edzéseket. Ekkor mégcsak elvétve fordult elő a motorcsónakkal vezett edzés. A sportág szerelmesei, akik, ha kellett, csónakházat építettek, kajakokat, kenukat javítottak, életre szóló élményt jelentő vízitúrákat szerveztek, amelyeken Szent Jupát alakjában istene született a kenusoknak, akihez Beethoven Örömódájának és a finn himnusznak dallamára fohászkodtak (meg malac dalokat énekeltek).

„Mi volt az…”- kérdezik  rengetegen -, …aminek köszönhetően a kajak-kenu sport a világháború előtti évtizedben berobbant a nemzetközi élvonalba, és az ötvenes évektől állócsillagként mind a mai napig ott tündököl?” A válasz egyszerű, de ugyanakkor megfoghatatlan: az a szellemiség, melynek lényege egyrészt az edzésbe vetett hit, másrészt az emberi szabadság utáni vágy. Első olimpiai bajnokaink, Urányi János és Fábián László minden évben, néhány héttel az év fő versenye előtt – olimpia, világbajnokság, Európa bajnokság, mikor mi volt – hajnalban beszálltak kajak kettesükbe, és Óbudáról, a Tímár utcai csónakháztól leeveztek a 65 kilométerre fekvő Tassi zsiliphez. Ott megpihentek, majd a ráckevei Kis-Dunán felkajakoztak a Kvassai zsilipig, és a mindig hullámos, lötyögős pesti Duna-szakaszon visszaeveztek a Tímár utcáig. Ezt a 130 kilométert mindössze tizenegynéhány óra alatt tették meg. Aki tehetséges volt, és képes volt ilyen edzésekre, az a győzelem reményében állhatott oda bármilyen nagy verseny rajtjához! Az edzések során elviselt megpróbáltatásokért azonban kárpótolt a szabadság érzése: amikor beszálltál a kajakodba, kenudba, és evezhettél az ezerarcú Dunán, Tiszán kedved szerint egyedül, vagy társaiddal. Mindezt Papp Kornélia evezős hölgy négyszeres Európa bajnoknőnk így fogalmazta meg: „A vizek szabadja lettem!”

Az 1959-es évvel lezárul a magyar kajak-kenu sport addigi legsikeresebb időszaka.

Abban az évtizedben sportágunk versenyzői minden világversenyen (Olimpia, VB, EB ) minden szakágban aranyérmeket nyertek.